1. fejezet: Vér áztatta kezdetek
Kedves Naplóm!
Lapjaidra vésem életem minden egyes percét. Mikor örültem, vagy épp a pokolba kívántam mindenkit. Neked elárulok mindent, mit tudniuk kell az emberiségnek rólam, az egyik utolsó túlélőről… Minden azon az átkozott napon kezdődött. Két hete születtünk meg ikertestvéremmel Aden-nel. Apai nagyapám eljött hozzánk látogatóba. Sokáig elbeszélgetett szüleinkkel nagyapa, de amit szóba került édesapánk gyermekkora, nagyapa teljesen kiborult. Vitatkozni kezdtek és nemsokára hangos üvöltözéssé s csapkodássá fajult a dolog. Felsírtam, Aden aludt. Láttam, hogy édesanyám odarohan a kiságyhoz a nappaliban ahol mi is voltunk, és fölém hajol. Csurom vér volt az arca… Teljes rémület fogott el, hisz még csak csecsemő voltam, azt se tudtam mi az a vér… Anyám után nyúltam, ő ki akart venni. Láttam, hogy elmosolyodik. Majd hirtelen… Hangos dörrenés, és holtan esett bele félig a kiságyba. Vére eláztatott mindent. Aden szinte nem is reagált a zajokra, édesdeden aludt mellettem. Én csak sírtam és sírtam tehetetlenül. Apám sietett oda és felkapott minket. Tekintetéből sugárzott a félelem és a kétségbe esettség. Rohanni kezdett a hátsó ajtóhoz. Nagyapánk utánunk, hatalmas fegyverrel kezében. Kilesve apa válla fölött néztem mi történik, de bárcsak ne tettem volna… Édesapám megáll az ajtónál, hogy kinyissa. Újabb hangos dördülés, és kizuhantunk apa karjai közül a padlóra. Aden csak felébredt és rám nézett hatalmas zöld szemeivel. Ránéztem és tudtam, hogy nem lesz baj… Gúnyos, kárörvendő kacaj hallatszott a háttérben. Felnéztem, de csak vörös foltokat láttam mindenütt. Apa holtan feküdt előttünk, hatalmas lőtt sebbel tarkóján. Bátyám ismét rám nézett. Látszott rajta egy önelégült mosoly, de miért? Ezt mai napig se tudtam megfejteni… Nem árulta el. Nagyapa édesanyánkat a konyha padlójára dobta. Majd bedobott még valamit… Egy gránát bombát. Másodpercek alatt eltűnt szemem elől a gyilkos áruló. Lenéztem. Szüleink vérében feküdtünk, teljesen átázva az alvadt vértől. Ezen a napon ismertem meg a „vér” jelentését… Pillanatok múlva fülsüketítő robbanás törte meg a csendet. Szorosan lehunytam szemem, hátha csak álmodom. De nem. Mire felpillantottam minden romokban állt, és hangos recsegéssel-ropogással omladozva égett lassan porrá… Hosszú órákon keresztül feküdtünk a padlón. Semmi erőfeszítésünkbe nem került életben maradni, a tűz nem bántotta bőrünk, így bajunk sem lett. Rengeteg idő eltelt azóta, hogy nagyapa itt hagyott minket halott szüleinkkel. De miért tette ezt!? Nem értem meg ezt soha… Minden egyes nap ezen elmélkedtem, de ez még csak később jön… Talán három nap telt el a történtek óta. Még mindig a romok közt feküdtem Aden-nel. Felnéztem az égre, már éjszaka volt. Olyan érzésem volt, mintha nem lennénk egyedül. Oldalra néztem. Egy sötét alak mászkált hangtalanul a ház törmelékei közt. Felénk tartott. Nem csináltam semmit, csak figyeltem. Olyan volt, mintha nagyon keresne valamit. Lassan odaért hozzánk. Elsápadt arca, de egy vigyor lapult arcán. Leguggolt mellém.
- Hogy éltétek túl, rohadt kis kölykök!?- mormogta és felkapott a gallérunknál fogva minket és szó nélkül elindult valamerre.
Kifele a romhalmazból. Még mindig szótlanul néztem. Bátyám se reagált semmit. Nem féltünk… Minden egy másodperc leforgása alatt történt. Kiért a férfi a törmelékek közül, majd eltűntünk, és még az éjszakánál is sötétebb helyen értünk földet. Olyan volt, mintha felhők takarták volna a holdat. Felnéztem. A hold vörösen világította meg az égboltot. Ekkor még nem tudtam, de a Démonvilágban jártunk. Rossz előérzetem volt, halkan felsírtam. A férfi rám nézett. Ekkor láttam, hogy a nagyapa az. Abbamaradt a sírásom, és teljes valómban elöntött a düh és a harag… Elvigyorodott, majd belépett egy óriási, sötét, furcsa hangokkal és illatokkal teli ódon kastélyba. Megcsapott egy jól ismert szag. A vér szaga. Kitágultak pupilláim és szívverésem felgyorsult. Azt hittem most velünk is végez. Úgy, mint anyáékkal, de szerencsémre tévedtem. Hosszú lépcsősorok után benyitott egy szobába, majd bedobott minket és bezárta az ajtót. Kattant a zár és zárva is volt… Ismét egyedül. Gondoltam. Aden rám pillantott, és ismét gúnyos vigyort láttam arcán. Kezdtem félni saját testvéremtől… Hetekig étlen, szomjan, semmi gondoskodás nélkül feküdtünk a toronyszoba padlóján. Így telt el minden napunk. Az égvilágon semmit nem kaptunk, csak a halál érzését. Talán így akart minket próbára tenni nagyapánk? Nem tudom…